Virágvasárnap

palm.png8_Ma Virágvasárnapon, Urunk, Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. Kétezer évvel ezelőtt, a Jézust fogadó nép pálmaágakat, a győzelem szimbólumait lengetve üdvözölte a városba érkező Jézust. Mi, magyar szokás szerint barkaágat szenteltünk a mai misében, de mind a pálma, mind a barka ugyanazt jelenti, hirdeti a győzelmet és a megújulást. A pálmaág már a húsvéti feltámadásra utal, arra, hogy Jézus Krisztus győz a halál felett. A barka ennél személyesebb és kicsit a mi szempontjainkat tükrözi: ahogy a barka kihajt tavasszal, úgy újulunk meg mi is hitben és kegyelemben a közelgő feltámadáskor.

Nem véletlen, hogy a jeruzsálemi bevonulásról mindenkor, mint győzedelmes bevonulásról szoktunk megemlékezni. Idézzük csak fel a Jézus élete filmek hozsannázó tömegeit és a Jézust játszó színész mindig örömteli, mosolygó arcát, a mellette haladó tanítványok boldogságát. Valóban, kizárólag így ábrázolják ezt az eseményt, az Egyház is így prédikálja. Megszoktuk, a hívő emberben talán elvárássá is érett, hogy Virágvasárnapon valamilyen felhőtlen örömbe öltöztesse lelkét és ezzel az újjongó várakozással tekintsen a Nagyhét és Húsvét elé.

Ám a figyelmes olvasó észre vehet a mai evangéliumi igeszakaszban egy olyan, szinte rejtett nyomot, ami először csak árnyaltabbá teszi, majd át is értelmezi ezt az örömteli képet és önfeledt révületet.

Jézus szamárháton megy be Jeruzsálembe. Tudom, ezzel nem mondok újdonságot. Izrael gyermekei nap mint nap használták ezt a közönséges munka -és hátasállatot. Ám azt kevesen tudják, hogy mi volt Jézus idejében a szamár szimbolikai jelentése. Az öszvér – a ló és a szamár keveréke – a zsidóság számára az erősséget jelképezte. A Királyok Első Könyvében ezt olvassuk: “Dávid király azt mondta: Vegyétek magatok mellé uratok szolgáit, ültessétek Salamont, a fiamat, öszvéremre, és vigyétek el a Gíhonhoz! Ott kenje fel őt Szádok pap és Nátán próféta Izrael királyává!” (1Kir 1,32-34). Az öszvér Dávid és Salamon király számára méltó volt, hogy a királlyá koronázáshoz a hátán ülve vonuljanak. Ugyanakkor a szamár egészen mást jelentett. Az ókori keleten a szamár ugyanazt jelentette mint ma nekünk, a butaság és makacsság szinonimája volt. Az arám területeken élt egy hagyomány, miszerint, ha valakit nyilvánosan meg akartak szégyeníteni, szamárra ültették és körbevezették a faluban.

Ha ezt a fontos részletet figyelembe vesszük, akkor mindjárt más hangon szólal meg Jézus Urunk jeruzsálemi bevonulása. Talán furcsán hangzik, de Jézus bevonulása szamárháton olyan, mint valami pamflett. Mint valami karikatúra. Merész gondolat, de mintha Jézus kifigurázná a diadalmeneteket, sőt, mintha magát is megalázná azzal, hogy nem öszvéren vagy lovon, hanem egy buta szamár hátán érkezik.

Egy pillanatra gondolkodjunk el ezen. Jézus idejében megszokottak voltak az elnyomó római hatalom katonai parádéi, diadalmenetei, ünnepi felvonulásai. Ilyenkor a lakosok házaikból kihordva szőnyegeket terítettek az utcára a menet elé, hogy kifejezzék behódolásukat, pálmaágakat lengettek, nagyjából ugyanazt tették, mint Jézus esetében. Igenám, de azzal, hogy saját ruhájukat terítették le az útra, a szamár lába elé, melyen nem egy hadvezér, nem egy király vagy helytartó, hanem egy egyszerű galileai ács fia ült, valami egészen mást fejeztek ki, mint amit a rómaiak felé. Jézus és azok, akik őt így ünnepelték valójában gúnyt űztek a rómaiak felvonulásaiból. Vajon lett volna értelme, hogy Isten Fia, a Megváltó utánozza az elnyomó poiltikai hatalom parádéit? Soha! Biztosak lehetünk benne, hogy Jézusnak ezekről megvolt a maga vaskos véleménye és még csak véletlenül sem tette volna ugyanazt, amit egy római hadvezér vagy államférfi! Ez esetben viszont a jeruzsálemi bevonulás nem lehetett más, mint politikai kritika, pamflet, a római önhittség és gőg, valamint az azzal lepaktáló zsidó politikai-vallási elit kritikája.

George M. Lamsa, arámi Biblia-fordító úgy vélte, hogy nem a jeruzsálemiek ünnepelték Jézust, hanem azok a galileaiak, akik Jézussal együtt érkeztek az ünnepre a fővárosba, vagyis a szűkebb és tágabb tanítványi csoport. Jézus maga utasította tanítványait, hogy szamarat szerezzenek számára, mert azzal akart bevonulni a fővárosba. Bizony, ezt a bevonulást Jézus komolyan és szánt szándékkal ilyenre tervezte. Vajon győzelemről szólt ez? Igen, de nem úgy, ahogy a rómaiak vagy bárki a győzelmét ünnepelni szokta akkoriban. Nagyságról szólt? Igen, de nem úgy, ahogy a rómaiak nagyok voltak vagy bárki akkoriban. Jézus azzal, hogy karikatúrát rajzolt a hatalom szokásairól, álszent és gőgös önünnepléseiről, egyúttal valami sokkal fontosabbra hívta fel a figyelmet. Hallgassuk meg Zakariás Könyvének 9. fejezetéből a következő igét:

“Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.” (Zak 9,9).

A kulcsszó Zakariás próféciájában az alázat. Zakariás háromszorosan nyomatékloja, hogy szamáron érkezik, ami ezt az alázatot emeli ki. Ha a korábbaik szerint értelmezzük ezt a mondatot, akkor így fordíthatjuk le: – Íme jön Ő, aki képes megalázni magát, úgy, ahogy mi szoktuk megszégyeníteni a falu hülyéit; jön Ő, győzedelmesen, de az Ő győzelme egyáltalán nem olyan, mint azé a hatalomé, ami felmagasztalja magát parádéival! Mit tesz valójában Jézus? Használja a világi hatalom gőgjének formáját, hogy kritikába bújtatva felmutassa alázatosságát. Nem véletlenül írta Szent Pál, hogy:

“…az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1,25).

Egy kicsit időzzünk el ennél az isteni bolondozásnál. Mit várt a korabeli zsidóság? Egy igazi, világi értelemben vett győztest. Ki érkezett? Egy galileai ácsmester, ráadásul úgy, mintha maga csinálna bolondot saját magából! Kérem, ne botránkozzanak meg ezeken a szavakon! Ennek az eseménynek nagyon is fontos jelentése és üzenete van. Mégpedig a következő: nem azt kapjátok, amit elvártok!

Ettől a pillanattól pedig már nem is a kétezer évvel ezelőtti bevonulásról van szó, hanem a 2015. március 29-én ünneplő hívőről. Jézus bevomulási üzenetének lényege, hogy nem úgy győz, nem úgy szabadít meg, ahogy egy győzedelmes hadsereg. A bevonulásra használt csacsi karikatúrája itt nyer értelmet: nem úgy lesz, ahogy az emberek általában elvárják. Visszatérve az alázat kulcsfogalmához, meg kell érteni, hogy Jézus éppen politikai pamfletjével fejezi ki, hogy Ő és követői valójában nem olyan győztesek, mint azok, akiket a világban egyébként annak tekintenek.

Jézus bevonulása a Nagyhét, a szenvedés nyitánya, azé a szenvedésé, mely számunkra szinte felfoghatatlan volt, mert nem csak az Ő személye szenvedett, hanem mindannyiunk helyett, a mi bűneinkért szegeztetett a keresztre. Milyen győzelmi bevonulás ez tehát? Jézus Önmaga felett aratott győzelmének bevonulása. Lemondott mindarról, amit Isten Fiaként, testté lett Igeként csak akarhatott, lemondott mindenről, hogy aztán egy hét múlva kínhalált halhasson.

Ez a bevonulás az alázat győzelmét hirdeti, ezért felemás, ezért vicces, ezért balga egy kicsit, ezért szamaras és nem öszvéres menet. Virágvasárnap, mint a Nagyböjt időszakának záró periódusa, arra vezeti el a hívőt, hogy a böjt és a lemondások edzőtermében megerősödve, képes legyen meghozni azt a végső döntést, amit Jézus példájából kapunk: lemondani a saját akaratunkról, hogy Isten akarata teljesüljön. Lemondani a nagyságról, a megbecsültségről, jómódról, kényelemről, de elsősorban Isten felé tanúsított elvárásainkról.

A mai keresztények zöme úgy látja Istent, mint valami nyerőgépet: – hiszek benned és te majd az imáimért cserébe megtartasz, megszabadítasz, éltetsz, egészséget, békét és jómódot adsz, ugye, Uram? – Mennyire téves elképzelés! Isten nem fog velünk bizniszelni, csak azért, hogy imáinkkal éltessük és alamizsnáinkkal eltartsuk földi prédikátorait.

Jézus bevonulása épp azért csodálatos és győzedelmes, mert az elvárások fölötti győzelmet, a mi, mai, személyes énünkön aratott győzelmet hirdeti és állítja elénk követendő példaként. Végigimádkozva, lemondásokkal megélve a Nagyböjtöt, már csak egyetlen dolog van hátra, mondjunk le a saját elvárásainkról, mindarról, amit böjtünkért remélünk, és merjük elfogadni azt, amit Isten ad majd nekünk Húsvétban, bármi legyen is az. Ne a magunk javát és a számunkra fontos dolgokat vadásszuk Isten kegyelmében, hanem egyetlen döntéssel fogadjuk el azt, amit ad nekünk, akár jó, akár rossz. Ez az igazi győzelem, ez Jézus győzedelmes bevonulása!

Jézus egyetlen árva szót sem szól az egész esemény alatt, teljes csöndben ül a szamár hátán. Ez a várakozó csöndesség, ez a magunkról és önakaratunkról lemondó békességes figyelem, ami a győzelem valódi pálmaága. Ráhagyatkozás Isten akaratára és kegyelmére, bármit hozzon. A Filippi levél szavai így írják le ezt a Jézust: “megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig” (Fil 2,8).

Jézus hallgatásában meghallhatjuk azt a belső monológot, amivel Ő szeretne a mi szívünkbe bevonulni: “NEM ÉN vagyok a világ közepe, NEM ÉN vagyok az egyetlen szempont…” Merjünk Jézussal együtt, alázattal átesni  a “NEM ÉN” élményén, és akkor bízvást megtapasztalhatjuk, hogy helyükre kerülnek életünk dolgai és az eljövendő Húsvét valóban feltámadást hoz életünkbe!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.