A hagyományos miserítus felfedezése

Bevezetés

E sosrokkal szeretném megosztani néhány észrevételemet a hagyományos miserítusról, néhány feltételezett olvasómmal, laikusként, vállaltan annak pejoratív, dilettáns kicsengését. A liturgia a szó eredeti értelmében a közjó szolgálatát jelentette az ókori görög városállamokban, s nem szertartások összességét, mint ahogyan általában a keresztény egyházak értik hivatalos szóhasználatukban. Ezért tekinthető közügynek, mindenkihez szólónak a liturgia ügye, ami miatt szerintem bárki véleményt nyilváníthat róla a maga tudásszintjén, még ha a szakemberek öregesen morgolódnak is magukban emiatt, a felkészületlen sokaság „sarlatánságán” háborogva.

A liturgia mára olyanná vált, mint a futball: minden igaz keresztény hívő magáénak érzi valamiképpen, valamilyen szinten, még ha valójában kevesen értenek is hozzá. (Művelése mégsem csak a szakemberek kiváltsága, ahogyan a foci sem az edzők és a játékosok belügye vagy szakmai privilégiuma.) Ahogy Bozsik Csikar mondta egykoron: ”Az a különbség a régi foci, meg a mai között, hogy egykor a szegény gyerekek rúgták a labdát a grundokon kikapcsolódásként, a gazdagok meg nézték játékukat a lelátókon. Mostanra viszont megfordult a helyzet: a milliomos játékosok rúgják a labdát a pályákon, s a nincstelen szegények meg csak nézik a tévében szórakozásként, ha bekapcsolják.” A II. Vatikáni Zsinat a katolikus liturgiát felértékelte, a dogmatika részének nyilvánította, mivel a mise egyfajta kiskatekizmus, s egyben a katolikus hit összefoglalása, megjelenítése, elevenné tétele.

Írásomban előrebocsájtom, hogy szándékosan kerültem a „tridenti” jelzőt, mert a hagyományos miserítus gyökerei távolabbra nyúlnak vissza, mint a tridenti zsinat határozatai; a „rendkívüli” jelzőt pedig nem tartom megfelelőnek (forma extraordinaria), mert hosszabb ideig volt ez a „rendes”, hivatalos forma (forma ordinaria) a katolikus egyházban, mintsem a jelenlegi. Mára csupán fordult a kocka és más lapját mutatja. A liturgia „reformjának reformja” XVI. benedeki szóhasználatát pedig könnyen félreérthetően homályosnak, csalafintának vélem, mert restaurációs szándék sejlik ki belőle; „szerves” fejlődésről pedig idáig csak a biológiában hallottam, ott különböztetnek meg „szerves” meg „szervetlen” kémiát, a liturgiában nem tudom hová tenni, elhelyezni e jelzőt. Valamilyen folytonosságot, törésmentességet érthetett alatta a Szentatya, olyasfajta vonulatot, mint amilyeneket a szellemtudományokban szoktak eszmetörténészek, filozófusok és liturgiatörténészek kimutatni. (Talán ellensúlyozni akarta ezzel a szófordulattal a máig oly divatos „paradigma-váltás” fogalmát, ami szemléletváltásként fordítható.)

 

A VOM és NOM viszonya

A VOM (vetus ordo missæ) és a NOM (novum ordo missæ) mise szemléletében szerintem számos lényeges különbség mutatkozik: a fő dilemma számomra az volt, hogy ezek komplementer, (azaz egymást kiegészítő), vagy antagonisztikus (azaz egymással ellentétes) teológiai szemléletet hordoznak-e, s hogy diszkurzív (kifejtve következtető) vagy performatív (kimondva végrehajtó) igazságot fejeznek-e ki?

Sokáig úgy véltem, hogy a NOM miserítus sallangmentes, korszerűsített változata a réginek, annak rövidített forgatókönyve, amolyan „szakrális színházi előadása” (Donáth László), ami a mise lényegét megőrizte, átmentette. Emiatt azt hittem, a VOM és a NOM mise könnyen összetársítható, mivel utóbbi az előbbi egy változata: lám-lám, a görögkeleti rítusban is jól megférnek egymás mellett az Aranyszájú Szent János, a Szent Vazul és az ősi Szent Jakab liturgiák az egyházi ünnepek megünneplésekor, miért lenne ez másként a katolikus liturgikus naptárban? Mára viszont másként látom egymáshoz való viszonyukat. A különbséget nem abban vélem felfedezni, hogy a NOM közösségorientált, a VOM meg kultikusan áldozat-centrikus volna, ahogy sokan állítják, hanem abban, hogy a régi mise Atyaistenre irányulóbb, míg a megújított jóval antropocentrikusabbá lett. (Ezt fejezi ki szemléletesen a miseirány megváltoztatása és a térdepelve áldozás megszűnése a NOM miséken.)

Az archaikus ember világképe a keleti irányból felkelő Naphoz kötött volt, a Föld állt a centrumban, az égbolt karimájában; a modern ember világképe viszont megváltozott: tisztában van azzal, hogy a Föld nem az univerzum kitüntetett pontja, ezért nem a Nap felé, hanem az ég felé tekint, az űr mélyébe, ahol a Teremtőt, Fenntartót és cselekvőn Mindenhatót tartózkodni véli. Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy a teremtő nem azonos teremtményével, de mégis személyesen megszólítható, kapcsolatokat létesítő valóság, mert létezésének mélyén az ősalapja teremtőjével mégis azonos. Isten már nem Úr többé, aki uralkodni akar felette, hanem útitárs, élet-kalauz és segítő partner. (A „kézből etetés” ezt a bensőséges bizalmi viszonyt volna hivatott kifejezni a NOM-ban, a hívő mintegy önmagának szolgáltatja ki a szentséget. Más kérdés, hogy mára inkább paródiává vált, a profanizált mozdulatsor inkább zsákmányszerző megragadásnak tűnhet.)

 

A miseáldozat misztériumának téves, racionalista felfogásai

A VOM misébe bele van kódolva az ősi, a zsidó templomi áldozati kultusz egyik fontos összetevője, amit a „szent” fogalma jelöl meg: a hódolat és teljes tisztelet az egészen más felé, a láthatatlan és szavakban kimondhatatlan túlvilági lény iránt, aki a szellemi világ irányítója, akivel kapcsolatosan a leborulás testhelyzete, az alázat, a függőség elismerése lehet az egyetlen helyes magatartás. Nagypénteken a pap arcra borul a kereszt előtt a szertartáson. Ezért a zsidó liturgiai felfogásnak megfelelően nem filozofikusan okoskodó igazságot, hanem létesítő, ontológiai igazságot hordoznak az átváltoztatás szavai. A vízzel való megszentelés, ami a keresztelési fogadalom felelevenítése és a démoni szellemekkel való küzdelem felvállalása, burkolt démonűző szertartás volt a mise első részében a VOM-ban, fakultatívvá, gyakorlatilag elhagyandóvá vált a NOM-ban, a lépcsőima pedig száműzetett a sekrestyébe. Ahogy a püspöki miséken az öltözködés sem nyílt színen folyik már a szentélyben, elveszett ennek családfőséget sugalló szerepe, hogy a püspök atya volna, a mennyei atyai jóság megjelenítője. Vajon nem ezek elhagyása miatt képtelen sok hívő ráhangolódni a túlságosan fennköltnek és magasztosnak tartott miseszövegre? Vajon jelenvalóvá válhat-e így a hétköznapok szürkeségéből kilépni szándékozóknak a szentekkel való szeretetközösség élménye a mise kellős közepén, a glóriában, az angyali karokkal dicshimnuszt zengve?

Idejétmúltnak, az ökumenikus dialógusok során kerülendőnek tartom a „transzszubsztanciáció” (átlényegülés) középkori, skolasztikus kifejezését, fogalmát, mely még II. János Pál pápa egyik enciklikájában is hivatalosan felbukkant. Pedig a filozófiai univerzale viták ismeretelméleti kérdéseket feszegettek egykoron: hogy a szavak, fogalmak lefednek-e általános, egyetemes, objektív valóságokat, vagy csak kategóriákat jelölnek ki a nyelvi valóság szintjén? A „lényeg” alatt tehát nem az atomok anyagi valóságát értettek, mint manapság, hanem verbális valóságot. A kenyérnek s a bornak ugyanis nincs lényegi és járulékos eleme, amely különválasztható volna az anyagi valóság szintjén. Jelenleg az anyagi valóságot értelmező kémiai-fizikai értelmezések inkább „transzmutációról” (anyagváltozás) írnak, ami alatt a fizikában azt értik, hogy a hidrogénatomok számának csökkentésével vagy növelésével új kémiai elemek hozhatók létre. A biológiában a DNS kettős spiráljának kód-átírási változását nevezik génmutációnak. Ezek a kifejezések a misén történő átváltozásra aligha használhatók, aligha vihetők át. A színek alatti, érzékszerveinkkel érzékelhető formai állandóság hangsúlyozása könnyen mágikus, babonás, materializációs értelmezésekhez vezetnek, mint a hírhedt indiai guru, Sai Baba esetében, aki a „semmiből” kanalakat, ékszereket, s egyéb tárgyakat vett elő, s hamugolyókat köpött ki a szájából, megfogható testeket adott az éteri szellemeknek.

A II. Vatikáni Zsinat után megjelent egy új, téves miseértelmezés is mely a NOM misében lépten-nyomon előkerül egyes teológusok kommentárjában. Például Xavier Léon-Dufour könyvében( Le pain de la vie, Seuil: Párizs, 2005.) a „ressourcement” jegyében a keresztény forrásokhoz (sources a források francia neve) való visszatérésről írt. Szerinte újra birtokba kell venni a Szentírást, a szentatyák és a liturgia elfelejtett, soha egészen ki nem aknázott gazdagságát , hogy így az átváltozás lefolyásának mikéntjét jobban megérthessük. Két régi-új miseértelmezést melegített fel: a „transzfinalizáció” (célváltozás) és „transzszignifikáció” (jelentésváltozás) elméletét. Mindkét elméletet VI. Pál pápa a Mysterium Fidei enciklikában, 1965-ben tévtannak minősítette, ezért meglepő az újbóli felbukkanása kissé átszabott formában. A tranfinalizáció szerint az átváltozás nem a szereztetési igék kimondásával veszi kezdetét, hanem a misefelajánlással, ami eléggé meghökkentő, még ha az végső soron az átváltozástatásra irányul is. A transszignifikáció elmélete pedig a jelképes, szimbolikus biblia értelmezés átkeresztelése csupán, szintén fogalmi szinten mozog. A „reálszimbólum” (Karl Rahner) kifejezése is üres okoskodás, nem fejez ki ontológiai, létesítő valóságot. Ha már mindenképp valamilyen „transz” kifejezést akarunk használni, akkor a „transzfiguráció” (átváltozás) a megfelelő latin kifejezés, ami görögül metamorfózis megfelelője. Ennek van szép ősi magyar kifejezése: színeváltozás.

 

A „színeváltozás” biblai értelmezése és a miseáldozat

A lutheránusokkal folytatott teológiai diskurzusok slágertémája és örökzöld exegetikai vitatéma Jézus kafarneumi beszédének mai értelmezése a János evangéliumának 6. fejezetében. A valóban kulcsfontosságú bibliai helyet csakis az eredeti, arámi Újszövetség fordításból lehet helyesen értelmezni, sem a görög, sem a latin, sem a magyar fordítások nem tekinthetők irányadónak. Az arámiból kiderül, hogy a szövegben nincs is ott az ominózus „est”, (hoc est corpus meum), „van” kifejezés, ahogy a magyarban sincs: ez az én testem. A szöveg nem is beszél a jegyek lényegéről, sem átváltozásukról, vagy átlényegülésükről. Tehát a transzszubsztanciáció (átlényegülés) és a konszubsztanciáció (együttváltozás) filozófiai fogalma a Bibliától teljesen idegen szemlélet. A zsidó ember szokásait, iszonyodását a vér fogyasztásától egyébként is ismerjük, vagyis egy ilyen spekuláció nem képzelhető el hitelesnek abban a korban.

A hellén misztériumvallásokra, például az orfikus görög vallásra épülő gondolkodásmód jellemzője a panteizmus: minden anyagi dologban rejtetten ott van a természetfeletti, mennyei erő,

„lélek”, ami idővel megjelent a miseértelmezésben is. Hamarosan a szimbolikus jelentés helyett, magára a jegyekre került a hangsúly, azaz megjelent a szentségimádás. Fontos tudni, hogy az utóbbi időben a római katolikus egyház hangsúlyozza: a mise nem megismétli, hanem megjeleníti, reprezentálja, megújítja Krisztus egyetlen, igaz áldozatát. XVI. Benedek pápa is kiemelte, hogy sem spiritualizálni, sem materializálni nem szabad a miseáldozatot, mert mindkét esetben mellőzzük a hitbeli döntést, s így a személyes találkozás helyett csak a dologi hatások érvényesülnek. Az eucharisztia ugyan gyógyszer a bűnösöknek, de nem mágikus eszköz. Az „ex opere operato” elv, a kegyelmi hatás a keresztségben sem automatikusan, hanem tudat alatt hat, s a bérmáláskor tudatosodik. (De akkor is hathat, ha valaki időlegesen vagy tudva vagy tudatlanul hitehagyottá válik.)

Ugyancsak zavaróan hat, amikor a feltámadott testet nem pneumatikus, üdvözült testként értelmezik, melyre nem vonatkoznak az evilági fizikai törvényszerűségek, hanem nagyon is evilági módon képzelik el: életük virágzásában, tiniként kiszállnak a sírból s új életet kezdenek. Ez inkább hasonlít a reinkarnáció egyfajta képzetéhez, ráadásul azt remélik, jellemhibáikat is kijavíthatják az újrakezdések sorozatában, míg el nem érik a tökéletességet. Ezzel ellentétben Jézus már a Tábor hegyén, színeváltozásakor megmutatta néhány kiválasztott tanítványának isteni természetét, mintegy leendő pneumatikus testét elővételezve, amire a kafarnaumi beszédében is utalt. A VOM mise központi gondolata és üzenete az, hogy nem a pap mutat be áldozatot az oltáron, hanem a pap „alter Christus”, Krisztus egyfajta hasonmása, méltóságát és megbecsültségét épp ez a szerepe adja. Maga Krisztus az áldozat bemutatója és az áldozat is egyben, s azért kell a világ különböző pontjain minél nagyobb számban bemutatni és megújítani kínhalálát, áldozatát a Sátán, Isten elleni lázadást szító főangyalának ármánykodása ellenhatásaként, mert az emberiség szüntelenül újratermeli bűneit. Ez tartja létezésben az emberiséget a végső pusztulásig, összecsapásig, az új teremtés korszakáig.

A NOM mise ezzel ellentétben inkább a pászka-vacsorára helyezi a hangsúlyt, s azt fejezi ki, hogy Jézus ma is meghív a vele való találkozásra. A mai bibliai kutatások fényében joggal lehet valószínűsíteni, hogy Jézus utolsó vacsorája nem nagypénteken, hanem nagycsütörtökön volt, János evangélista csak azért tette péntekre, hogy ezzel is hangsúlyozza: Jézus az igazi bárány, aki népe bűneiért és az emberiség bűneiért bűnbakként feláldozta önmagát. Jézus azért hozta előre a titokban megtartott pászka-vacsorát, mert tudta, hogy hamarosan elárulják és kivégzik. Gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt, a gecsemáni kertben történt vérrel verejtékezése után már megkínozták, elítélték és kivégezték. Maga Jézus értelmezte át a zsidó peszachi vacsora szövegét, amely eredetileg más volt. Minden olyan étkezés előtt, ahol bort is felszolgáltak, a házigazda hálát adott Istennek, megtörte a kenyeret, és egy-egy darabot adott a jelenlévőknek. Az étkezés után pedig a hálaadás kelyhét adta körbe. A kenyér után ezt mondta: „Légy áldott Urunk, Istenünk, világ királya, hogy a föld kenyeret teremhetett.” A vacsora után pedig a ház ura, vagy egy az erre megkért vendég így szólt: „Légy áldott Urunk, Istenünk, világ királya, ki a szőlő termését teremtetted.” Jézus ezt úgy értelmezte át, hogy aki reá emlékezve eszi és issza a kenyeret és a bort, az vele fog egyesülni már e világon, de az eljövendőben is. Bizony, ezzel a szentségek megalapítására, leendő állandó jelenlétének nem csak spirituális, Szentlélek formájában való jelenvalóságára utalt, mely Pünkösd után vált nyilvánvalóvá, de sajátos fizikai jelenlétének szükségességét is jelezte, közönséges, mindennapi főétel s ital formájában, „hogy el ne vesszünk”.

 

 

A VOM és NOM mise hatása a modern templomépítészetre

Mindkét miseforma erősen hatott és hat ma is a templomépítészetre. Itt csak néhány divatos tendenciára, meg amolyan általános életérzést kifejező stílusjegyre kívánok utalni. Az utóbbi évtizedben megjelent egy új templomépítészeti stílus hazánkban az ún. regeneratív (önmagát megújító) irányzat, mely szerintem nevezhető kísérletezőnek, útkeresőnek, absztraktnak, minimalistának, közösséginek és tájépítészetinek, de akár avangatrdnak is. Egyszóval meglehetősen eklektikus, de karakteresen elüt a funkcionalista iskolától (bauhaus, Finta József), vagy az organikus iskolától (skandináv építészet, Makovecz Imre).

Idehaza Katona Vilmos hívta fel erre az irányzatra a szakma figyelmét a 2009-es, MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszuson, az „Előhang a regeneratív építészet hazai elterjesztéséhez” című előadásában, melyet 2013-ban az Építészfórum szaklap is két részben leközölt. A 30-as éveinek elején járó fiatal Katona Vilmos (aki valószínűleg a székesfehérvári grafikusművész, Katona Vilmos fia lehet, aki eredetileg építész végzettségű) nemcsak egy német építészeti szaklap szakírójaként és szerkesztőjeként szerzett hírnevet a szakmában, de 2014-es „Az Úr bevonul házába” című doktori disszertációjával és merész templomterveivel is.

Scharle Péter, aki az építészeti szabványok kidolgozásával foglalkozik, az építészeti szabványosítás szakmai tekintélye, felfigyelt dolgozatának abbéli javaslatára, hogy a püspöki karnak vagy a Magyar Építész Kamarának olyan instrukciókat kellene kidolgoznia és közreadnia, ami mindkét liturgiai iskola, irányzat, rítusforma igényeit figyelembe veszi. Ilyenek volnának szerinte a kör vagy ovális alaprajzú templomok, amelyek más építészek, például Török Ferenc szerint cirkuszi porondra hasonlítanának s a szembeülőkkel szemkonfliktust teremtve, elvonnák a figyelmet a szakrális eseményekről. Kialakítható viszont olyan belső térelrendezés az átlós vagy tengelyes alaprajzú templomokban is, melynél az oltár és az ambó is áthelyezhető, nem rögzített, hanem mobil.

2008-ban feltűnést keltett a debreceni, modern magyar templomokat bemutató kiállításon a református, Szolnok környéki Szadaszőlősre tervezett templom típustervével, melyet egybeolvasztott a parókiával. A látványterv elég meghökkentő volt: a templom tornya egy a templomtestből kiemelkedő, hegyes gúla, s a parókia szintén végletekig leegyszerűsített geometriai alakzatként ráépült volna a templom hajójára. (Végül a három tagú szakmai zsűritől „C” minősítést kapott, nem épült meg.) Ám tervezett egy különleges szent-kutat is, ami elkészült, s a 2013-as, a FUGA Építészeti Központban megnyílt kiállításon szintén szerepelt újszerű, formabontó terveivel. Idén május végén, a modern protestáns építészeti tipológiákról tartottak konferenciát a BME-n, itt is érezni lehetett a regeneratív iskola hatását. A templomok fénnyel átszőtteké váltak: a fény a szellem megjelenítője, aminek nincs köze a gnosztikus szellemi irányzatokhoz, annál inkább a nagyszombati fényliturgiához, melyben a húsvéti gyertyáról meggyújtott fény tovaterjedése a krisztusi örömhír szétáramlását szimbolizálja a hívő nép között a sötétségben, s a még hitetlenek között.

 

 

Jellegzetes hazai, új és modern katolikus templomok

Néhány megjegyzést szeretnék még tenni a legvitatottabb új templomokkal kapcsolatban, figyelembe véve, hogy az építészeknek élniük kell szabadságukkal, mert mára nincs kimondottan egyházias építészet, bár kimondva vagy kimondatlanul legalább a (belső) építészetnek a liturgiát kell(ene) szolgálnia.

Makovecz Imre paksi Szentlélek fatemplomát egyes katolikus papok nem tartják katolikusnak, a „New Age templomának” titulálják. Alaprajza „S” alakú, ami a kínai taoizmus jing és jang dualizmusára utal, a kereszt mellett két tornya a Nap és a Hold jelképében végződik, utalva az ősi magyar hitvilágra. Makovecz gyakorta védekezett azzal, hogy példaképe, Gaudi is beépítette épületeibe a katalán motívumokat és hiedelmeket. A PPKE központi épülete, a Stephaneum szintén építészeti remekmű, döntött falai, hatalmas kupola-rendszere teljesen egyedivé teszi. (Sajnos, a 2. lépcsőben nem pályázhatott a hiányzó épületek tervezésére, ezt nyilvánosan is nehezményezte.) Miközben Makón féltucat épülete valósul meg, Budapesten egy sem, a X. kerületbe, lipótföldre tervezett Makovecz katedrális megépítése életművének betetőzése volna, állami pénzből vagy közadakozásból felépíthető lenne, mivel részletesen elkészítette a tervrajzát, de a szevillai, soktornyú, mesebeli kiállítási kultúrpalotája is szétszedve, egy csarnokban hever, darabokban.

Meglepően heves vita folyt a gazdagréti Angyalok temploma körül építészeti körökben, amit a közismert Lippai László atya álmodott meg, inspirált és szintén építészeti különlegességnek számít. Sajnos meghalt rákban, még azelőtt, hogy teljesen felépült volna ez a nagyméretű, bonyolult alaprajzú és tetőszerkezetű templom vagy inkább komplexum, amely méreteit tekintve vetekszik a dunaújvárosi betonkatedrálissal. A templomépítészek főleg a belső térkialakítását kifogásolták: anfiteátrum-szerű, azaz félköríves, süllyesztett nézőtere van, mint a nagyobb színházaknak. Meglepő, hogy ennek ellenére zavaróan torz az akusztikája, ami azzal függhet össze, hogy a szentély fölé egy kerek formájú kupolát terveztek, ami elnyeli a hangot. (Emiatt csak elektromos hangosítással használható.) A liturgia viszont nem tud mit kezdeni az ilyen belső térkialakítással, még a NOM sem, akkor sem, ha a szentély üvegfalán át csodás panoráma nyílik Gazdagrét dombos tájára, s a szép kilátásban gyönyörködhet a papság és az asszisztencia. (A hívek legföljebb távcsővel élvezhetik a pompás látványt.) A templom bútorzata egyébként illik a templomhoz, minden darabja, még az ajtók is egyedi formatervezésűek, különlegesek.

Budapesten még két új katolikus templom épült a rendszerváltás után, mindkettőt példaértékűnek tartom, mert alapvetően funkcionalista jellegű templomok. A BME Budapest rakparti épületegyüttese között, közvetlenül az egyetemi lelkészség mellett épült fel a Mindenszentek temploma, mely alaprajzát tekintve kör alakú – elvileg emiatt akár mindkét rítusnak kedvezne –, de belső elrendezése mégis frontális, tengelyes. Belülről, a pantheonra emlékeztető kis kupola ablakain szűrt fény tör át, különösen alkalmas így a meditációra és az imádságra. Pompás kert veszi körül, dús növényzettel és szobrokkal.

A másik a tavaly átadott XI. kerületi Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspökünkről elnevezett templom, melyet számos egyedi, szokatlan megoldás jellemez, de mégsem hat formabontóan. Kissé szokatlan, hogy a harangtorony a hajó előtt áll, néhány méterre a bejárattól és teljesen krómacélból készült. Belülről, a magas betonpillérek gótikus hatásúak, viszont a mennyezet dőlt, homorú felületű, ami miatt a templom akusztikai hangzása meglepően jó, koncertminőségű, vetekszik az Avilai Szent Teréz temploméval, vagy a Dezső téri, szintén kör alakú temploméval. (Egy egyszerű elektromos orgona kíséri a liturgiát, ami ugyan a célnak megfelel, de egy 35 regiszteres, 3 manuálos pneumatikus-mechanikus orgona illene ide, idővel. Tudni érdemes, hogy a digitális orgonák, amit az orgonaművészek egyszerűen orgona utánzatoknak csúfolnak, tizedannyiba kerülnek, mint a klasszikus orgonák. Például egy 35 regiszteres hagyományos versenyorgona, ami spanyol kürtökkel is fel van szerelve, kb. 60 millió forintba kerül. A Meszlényi-templom éjszakánként díszvilágításban ragyog, burkolatba süllyesztett, rejtett reflektorokkal van megvilágítva, a bejárat feletti üvegmozaik sötét keresztje belülről kap megvilágítást, így csodálatos látványt nyújt a messzi távolból is, hirdetve Krisztus jelenlétét. Belső berendezése átgondolt: a tabernákulum és a kőoltár a templom főtengelyében áll, a gyertyák viszont az oltár körül egy-egy kandeláberen, a kőlap minden sarkában, azaz négy darab, kissé ravatalozói gyászhangulatot keltve. Itt láttam egyedül áldoztató tál alkalmazását az újonnan épült templomok közül, amit a II. Vatikáni Zsinat után a liturgiai szakemberek ajánlanak: egy kis asztalon ég egy gyertya, s amíg ég a lángja, a tálkába kis rézcsipesszel ki-ki maga tehet ostyát, amit a felajánláskor tesznek az oltárra, közös felajánlási adomány gyanánt. Az oltár fölött egy hatalmas korpusz nélküli kereszt függ, áttört farácsozatból kivágva, emlékeztetve Krisztus végtelenül nagy áldozatára. (Megjegyzem, hogy több templomnál lehet találkozni halmozással, valóságos kereszt erdőkkel. A külföldi turisták, főleg a buddhisták általában megdöbbennek ezen: a derűs Buddha szobrok helyett horrorisztikusan kivégzett testeket látnak mindenfelé, az utcákon is, valóban olykor sokkoló látvány lehet ez számukra. Kultúra-sokk.)

   Végezetül említést tennék a tavaly átadott soproni Árpádházi Szent Margit templomról, mely a skandináv templomépítészet hazai gyöngyszeme. Idehaza valóban formabontónak, szokatlannak hat a külső megjelenése, de a belső kialakítása is, jól kivehető a regeneratív iskola számos eleme. A teljes templom teste földbe süllyesztett, csak a teteje látható kívülről. A templomtorony egyszerű keresztben végződik, ökumenikus célzattal, a tető hajótestet utánoz.

Papp Ferenc

Felhívás

Az utóbbi években egyre több olyan alternatív keresztény közösség és kezdeményezés indult útjára hazánkban, melyek érvényes felszentelésre és apostoli jogfolytonosságra hivatkozva szolgáltatnak ki szentségeket. Ezen közösségek jó része ugyanakkor kétséges vagy épp érvénytelen szenteléssel rendelkezik, ezért jelen nyilatokzatunkkal szeretnénk felhívni minden keresztény figyelmét e jelenségre és szeretnénk segíteni az ezen közösségekkel kapcsolatos tájékozódást.
A keresztény szentségi teológia szerint érvényes egyházi felszenteléséhez több feltételnek kell egyidőben teljesülnie. Érvényes és szabályos anyaggal, formában, szándékkal és hatalommal végezhet szentelést olyan személy, akit korábban szintén érvényes anyaggal, formában, szándékkal és hatalommal szenteltek fel. Minden érvényesen felszentelt püspöknek személyes joga, hogy az anyag, a forma, a szándék és a hatalom szabályainak megtartásával kisebb egyházi rendekre, illetve alszerpapságra, szerpapságra és áldozópapságra alkalmas, hívő férfiakat felszenteljen. Ugyanakkor egyetlen püspöknek sem joga, hogy egyedül püspököt szenteljen. Érvényes püspökszenteléshez több feltételnek kell teljesülnie.
Mikor Júdás apostol elárulta Jézust, majd öngyilkosságot követett el, a tizenegy tanítvány közösen választott és állított a helyére új apostolt, Mátyás személyében (ApCsel 1,15-26). A püspökszentelésnek ezért tehát komoly feltétele, hogy az új püspököt mindig az apostolok utódai, a püspökök közösen válasszák meg és szenteljék fel. Ezért határozott úgy a VII., Nikaiai Egyetemes Zsinat, hogy új püspököt mindig az adott tartomány püspökei közös egyetértésben válasszanak és közösen szenteljenek, legalább hárman (DS 605). Ugyanis csak így biztosítható, hogy az új püspök felszentelése valóban az apostoli hagyományok szerint és az apostoli kollégium egységében történjen. Az egyedül végzett szentelés esetében ugyanis fennáll a veszély, hogy az pusztán egyetlen püspök személyes elképzeléseit tükrözi, mely természetesen lehet Isten akarata szerint való, de könnyen lehet egyéb elgondolások által vezérelt is. Ezért csak több, érvényesen felszentelt püspök egyetértő, együttes szándéka és szabályos kézföltétele a garancia arra, hogy az új püspökszentelés érvényesen az apostoli kollégium tagjává avatja az újonnan szentelendőt. Ezt kiegészíti az a jogi követelmény is, hogy a szentelés kanonikusan alapított egyházban történjen.
További igen fontos kérdés, hogy a szentelő püspökök milyen szándékkal szentelnek új püspököt? Vajon a szentelő püspök szándéka megfelel-e az egyetemes kereszténység alapvető szándékainak, azaz a szentelő püspök szándéka egyezik-e Isten és Urunk Jézus Krisztus szándékaival? Ez a kérdés vezet el a szükségszerű felvetéséhez: vajon a szentelő püspök hite megfelelő-e? Ha ugyanis a szentelő püspök nem az Egyetemes Egyház hitét osztja, hanem a hit ordoxiájától eltérő hitet vall, akkor szándéka sem lehet az Egyetemes Egyház szándékaival egyező, s így Isten és Urunk Jézus Krisztus szándékait sem fogja tükrözni.
A hit ortodoxiájával kapcsolatban hivatkozunk mindenekelőtt a kanonizált Szentírásra, valamint Lerinumi Szent Vince műveire, a Commonitorium és A quicumque című könyveire, melyek mind a mai napig a legteljesebb és leghitelesebb összefoglalását adják az egyetemes keresztény hitnek. Kiemelten fontos, hogy mind a szentelő, mind a szentelt személy maradéktalanul osztozzon az Apostoli, a Nicea-Konstantinápolyi, valamint az Athanasziosz-féle Hitvallásban, ahogy az is, hogy sem a szentelő, sem a szentelendő hitében ne legyen olyan hit-elem, mely az egyetemes keresztény hittel vagy a szenthagyománnyal ellentétes vagy azokkal ütközik. Minden olyan hitet és vallásgyakorlatot gyanúsnak kell ítélnünk, mely nem elégszik meg a kereszténység biblikusan megalapozott Krisztus-hitével, hanem abba olyan elemeket vegyít, melyek valójában azzal összeférhetetlenek, így például a manapság divatos new age, ezotéria és okkultizmus, sámánizmus, keleti tradíciók elemei vagy a nemek biblikus szerepeinek ellentmondó tévtanítások. Már Szent Pál apostol óva intette a korai keresztényeket attól, hogy tiszta Krisztus-hitükhöz bármilyen új elemet keverjenek (1Tim 6,20). Ugyanis csak az a hit – és az abból fakadó szándék – eredényez érvényes felszentelést és ezáltal valós apostoli jogfolytonosságot, mely mindenben sértetlenül őrzi és megtartja az apostolok, szentek és egyházatyák hitét, tanítását s ahhoz mindenek felett ragaszkodik (1Kor 1,10).
A Magyarországon, a történelmi egyházaktól függetlenül működő, ám apostoli jogfolytonosságra hivatkozó közösségek zöme csupán olyan püspökszenteléssel rendelkezik, melyek esetében egyetlen püspök szentelt a szervezet élére új püspököt. E közösségekben és szentelési vonalakban rendre tetten érhetjük a hitvallás és az egyetemes keresztény hit sajnálatos változásait, az ősi, apostoli hitletéteménytől való hűtlen tartalmi és vallásgyakorlati eltéréseket, melyek a szentelő szándékra és így a szentelések érvényességére is kihatnak. Szeretettel és aggódással hívjuk fel a figyelmet arra, hogy ezen közösségek szentségkiszolgáltatása többségükben érvénytelen vagy legalábbis erősen kétséges.
Minthogy azonban minden eset egyedi és nehezen megállapítható az adott közösség vagy felszentelés jogutódlási érvényessége és hitletéteményének épsége, ezért arra kérünk minden Krisztus-hívőt, hogy mielőtt olyan közösséggel vagy lelkipásztorral lépne lelki kapcsolatba, amely nem tagja a történelmi egyházaknak, ne mulassza el kikérni valamelyik történelmi egyház, különösen pedig az érvényes apostoli utódlással működő történelmi egyházak (római katolikus, ortodox) valamelyik felszentelt és a kérdésben tájékozott lelkipásztorának véleményét az adott közösség vagy személy hitelességéről. Lelkünk üdvössége ugyanis a tét, mert sok hamis próféta jön báránybőrben (Mt 7,15) és “ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el.” (1Pt 5,8).
Az Apostol szavaival intünk és kérünk minden keresztény hívőt, hogy mikor személyes szabadságával élve vallási közösséget választ, el ne szakadjon a hit ősi letéteményétől és üdvözülésének lehetőségétől! “Aki prófétának vagy lelki embernek tartja magát, értse meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsa.” (1Kor 14,37)

Énekeskönyv

ékÖrömmel tudatjuk, hogy megjelent Egyházunk Énekeskönyve! A korábban, A közös imádság könyve című teljes liturgikus kiadványban megjelent ökumenikus énekgyűjteményt – gyülekezeti és ökumenikus szempontok szerint – tovább bővítettük, így ebben a himnológiai kompendiumban már 100 db éneket rendeztünk össze. A népénekek mellett helyet kapott a könyv végén néhány, az egyházi év időszakainak megfelelő Kyriale, valamint a gyülekezeti használatot szem előtt tartva, a könyv elején olvasható Kubinyi Viktor püspök magyar nyelvű episzkopális szentmiséjének kivonata, melynek segítségével a hívek könnyebben tudják követni a szentmisék liturgikus cselekményét. Szolgáljon új kiadványunk Isten nagyobb dicsőségére és minden azt használó Krisztus-hívő lelki üdvösségére!

 

Az Énekeskönyv erre a sorra kattintva tölthető le.