Áldott Pünkösdöt!

Pentecost-13A mai, Istentől elidegenedett ember egyik nagy hibája, hogy saját erejében bízik. Hányszor halljuk, hogy “Bízz magadban!”, vagy “Higgy magadban!”. Mintha az embernek hatalmában állna, hogy saját erejéből üdvözüljön. A keresztény embernek éppen nem saját magában kellene hinnie és bíznia, hanem Istenben és az ő erejére támaszkodva kellene élnie. A világ szemében persze mindig a többségből kiemelkedő tulajdonságok vagy készségek szerint ítélik meg az embert és azt tekintik sikeresnek, aki a saját erejéből sokra vitte, vagyonra vagy elismertségre tett szert. Ám Istennél ez pont fordítva van. Az ő szemében egyéni sikereink csak nárcizmusunk, önszeretetünk és önakaratunk bizonyítékai. A hívő embernek előbb-utóbb rá kell ébrednie arra, hogy a maga erejéből nem érhet el semmit, hogy önmagában gyenge és erőtlen, még akkor is, ha egyébként remek tulajdonságokkal vagy készségekkel rendelkezik. Nem vélelenül írja Szent Pál:

Ha dicsekedni kell, gyöngeségemmel dicsekszem. (2Kor 11,30)

Ez nem valamiféle “lúzer” keresztény szöveg, hanem annak felismerése, hogy egyedül Isten segítségével és támogatásával érhetünk el bármit az életben, aminek pedig első lépése saját erőtlenségünk felismerése.

Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé. Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. (2Kor 12,9)

A hívő keresztény számára tehát nem az a siker, ha önnön akaratát saját erejéből keresztülviszi, személyes vágyait beteljesíti, hanem ha Isten Igéje szerint és az ő vezetésével, támogatásával teheti meg az Úr akaratát.

Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Ám ha belegondolunk, a Szentlélek nem a mennybemenetel után szállt le az emberiségre, hanem már a teremtéskor a vizek felett lebegett (Ter 1,2), az Úr Lelke szállt Izrael népének bíráira és királyaira (Bír 3,10; 11,29; 1Sám 16,13; Ez 11,5; stb.), vagyis mindig és mindenkor Isten munkáját végezte. Pünkösd és a Lélek kiáradása sokkal inkább azt jelenti számunkra, hogy Jézus földi szolgálata, halála, feltámadása és mennybemenetele után elkövetkezett a lelki jelenlét korszaka, amikor Krisztus már nem testté lett Igeként, hanem lélekben van velünk minden nap, e korszak végéig, úgy ahogy ígérte (Mt 28,20). Dicsekvésünk és büszkeségünk abban kell legyen, hogy a szívét Istennek átadó ember életében a Szentlélek, azaz “Krisztus ereje” van jelen, gyarló emberi gyöngeségünkben a mennyei kegyelem vesz lakozást. E jelenlét a záloga annak, hogy ne a magunk feje után menjünk és önakaratunkat teljesítsük, hanem Istenre hagyatkozva éljük és vezetni engedjük magunkat a Szentlélek által. Emlékezzünk az apostolok első Pünkösdjére hálatelt és felszabadult, örömteli szívvel, mert Jézus ígérete szerint Isten elküldte nekünk a Vígasztalót, hogy általa végezze el életünkben örök életre vezérlő munkáját!

Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. (Iz 11,2)

Új érseki pásztorbot

Crozier1Idén tavasszal, főegyházmegyénk új liturgikus tárggyal gazdagodott. A Tass községben élő Langó Gábor faszobrász művész új pásztorbotot készített és adományozott érsekünknek. A különleges alkotás az ősi magyar gesztákból, krónikákból ismert, Szent István előtti, minden bizonnyal bizánci kereszténység szimbólumait jeleníti meg. A pásztorbot kampójában, Szentlélek-szimbólumként a rakamazi turul figurája jelenik meg. A magyar mondavilágban Emese álma a Biblikus angyali üdvözlet analógiája, s az államalapítás előtti, avar keresztények számára a turul ugyanazt a jelentést hordozta, mint a mai kereszténységben a galamb figurája. Alatta a négy evangelista allegóráját ábrázoló robusztus szobor látható: az angyal (Szent Máté), a szárnyas oroszlán (Szent Márk), a szárnyas ökör (Szent Lukács), és a sas (Szent János). Lefelé haladva, a bezdédi tarsolylemez keresztes inda-motívuma simul rá a bakulum szárára, vele átellenben Tamás érsek címere emelkedik ki a fa síkjából. A különleges és egyedi “magyar pásztorbot” fekete diófából készült, egy darabból, s megáldása után iparművészeti zsűrizésre került. A pásztorbot híven és művészi módon igyekszik közel hozni az ősmagyar keresztény szimbólumokat és a mai kereszténység főpásztori liturgikus funkcióját. Isten fizesse meg Langó Gábor faszobrász különeges és áldott munkáját!

100 éves a Kubinyi-liturgia

image1Száz évvel ezelőtt, 1915. május 1-én hagyta jóvá John Hazen White püspök azt a Kubinyi Viktor által magyarra fordított episzkopális szertartásrendet, melyet püspök elődünk később, az 1920-as évektől New York-ban, majd az Apostoli Episzkopális Egyházban celebrált, s mely a magyar egyházrész hivatalos liturgiája lett 2014-ben.
A Kubinyi-szertartás különlegesnek tekinthető, mivel mind liturgikailag, mint teológiailag a protestáns és katolikus vallásgyakorlat között helyezkedik el. Szerkezetében és szövegezésében a Book of Common Prayer korabeli textusát és rubrikáit követi, ugyanakkor egyedi, hogy Kubinyi püspök Szentmisének és nem Istentiszteletnek fordította a liturgiát. A mise második része, a hitvallók miséje illeszkedik a tradícionális szentmise hagyományhoz, a felajánlástól valamennyi fohász és könyörgés az áldozatbemutatás intenciója köré rendeződik, ahogy a felajánlástól az áldozásig a pap, versus Dominum, azaz a háttalmiséző oltáron végzi a konszekrációt.
Ez a szertartásrend hiven jeleníti meg az Apostoli Episzkopális Egyház lelkiségét, hidat épít a protestáns és katolikus hit és lelkiség között, egyszerre képviseli Jézus egyszerűségét és a szentségi cselekmény szakrális jellegét.
Hálával és örömmel gondolunk Kubinyi Viktor püspök atya örökségére és száz évvel ezelőtti munkásságára, melyből ma is áldást és kegyelmet meríthetünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus szent Nevében.